Irodalom és Zetelaka

Az irodalom helye Zetelaka történetében - avagy fordítva

Van Zetelaka és van egy irodalom. Előbbi léte kézzelfogható, utóbbiról máig sem biztos: romániai-e vagy erdélyi? Hogy magyar, az biztos. Esetleg székely is. Akárcsak Zetelaka. És itt már kapcsolódhat a kettő. Meg is teszi, az EMIL jóvoltából, évente (idén már harmadik alkalommal). A frigyből született (és folyamatosan létrehívott) írótábor mindkét jellemvonást magán viseli: a bizonyosságot és a tétovázást (már ami jövôjét és egy-két vetületét illeti).

A nyári EMIL-rendezvény elsô kiadásáról írva 2002-ben, így fogalmaztam az RMSZ-ben: „(...) nem is annyira az tûnik fontosnak, mit sikerült megvalósítani és mi maradt el a tervezett programpontok közül, ki volt jelen és ki nem a meghívottak sorából, hanem az a két, újdonságszámba menő vetület, amelyet a tábor magáénak mondhatott, dicséretes természetességgel: egyik a spontaneitás, a rögtönzésre való késztetés és
készség, a jó értelemben vett lazaság, azaz kellemes és hasznos folytonos kapcsolása, a másik pedig az irodalomnak az olvasó felé való közelítése, az alkotások emberközelbe hozása, bizonyos határok átmeneti (atervek szerint azonban folytatólagos) felszámolása szerzők és közönségük közt”. A hosszabb önidézésnek az olvasó általi nagyvonalú elnézése után hadd lássuk: mi érvényes ebbôl az idei zetelaki táborra? A megállapítás elsô fele mindenképpen: írók és művészek definíciószerûen spontán, laza emberek, értői a szellemi és egyéb jellegû feltöltôdésnek, aminek ideális terepe a tábor. A második felére vonatkozóan viszont – az idei tábort nem kísérte felolvasó irodalmár-kommandók kirajzása a környékre, mint két évvel ezelőtt – lecsaphat az (aggodalmaskodó) kérdések ostora: belterjessé válik a rendezvény? Netán unalmassá? Ismét ugyanazok az emberek jönnek össze egymással beszélgetni? Van irodalom és van megoldás – az egyik írókolléga azt mondja bajusz alatt: ki kellene vinni az egész társaságot egy hétre Szibériába, jó na, legalább a hegyre, vad természeti környezetbe, s rögtön érdekessé válna az egész. Túlélni a kísérletet, s vérbeli élményanyagot tankolni az alkotáshoz. Szóval ötletben nincs hiány, főként, ha a tábor műsorában óhatatlanul fel-felbukkanó holtidô szüli. S ez még csak a kezdet: bár bicska csak képletesen nyílik a zsebben, ha irodalmárok találkoznak, az részben hiúságok vására is, s egyes nézeteltérések olykor nyilvánosan pattannak ki, a közönség alig leplezett gyönyörûségére. Mert ez adja a savát-borsát annak a közösségnek, amelyet – jobb híján? – hazai magyar írótársadalomnak nevezünk.
Van egy irodalom, illetve vannak annak szereplői. Hangosabbak, halk szavúbbak, verset, prózát vagy kritikát írnak, a Városban, a Nagy Szellemi Központban stb. élnek vagy ahhoz közelebb-távolabb, földrajzilag és/vagy gondolkodásmód szempontjából. Oszt
Zetelakán azt látják, hogy, ejsze, inkább csak a földijeikhez húznak ilyenkor is a penna emberei, pedig az amcsi filmekben is mindig elhangzik a felszólítás egy buliba való belépéskor: „Vegyülj el!” De ez nem amcsi film, hanem Zetelaka és egy irodalom, amint ez tudnivaló,
tehát a belsô kívülállók vagy egymásra találnak (mondjuk, legkésôbb a zárónapon), vagy ideig-óráig felfedeznek maguknak egy összeforrottabb csoportosulást, s ha ez viszont is mûködik, haver minden magyar író. Míg a tábor lezárul.
No de nem is ez a lényeg, hanem a tábor – idei témájából adódó – nyeresége. Mert kiderült, hogy milyen közös gondjaik vannak-lehetnek irodalmi-kulturális folyóiratainknak, amelyek lapjain büszkén megnyilvánulunk, illetve, hogy tán nagyobb figyelmet érdemelmének a napilapok kulturális oldalai, mellékletei (az érdeklôdôk kérdezzék csak meg Bréda mestert!), azokban is megnyilvánulhatnánk (fôként ha valamikor oldalaikon kezdtük el fenni írótollunkat), ugyanis azok közönsége is pont úgy van, mint az a bizonyos irodalom és Zetelaka. Még ha ez utóbbi helyszínen nincs is jelen meghallgatni bennünket, amint éppen felolvasunk egymásnak. Apropó, felolvasás: mind bizonyosabb vagyok abban, hogy csak olyan irodalmi szöveget érdemes hangos szóval előadni ilyen alkalmakkor, ami rögtön robbanó poén(ok)ra vagy szó-, esetleg történetfordulat(ok)ra épül. Másképpen felolvasás lesz belőle.
Megtapsoljuk, persze. De inkább papíron látnánk viszont. A fenti látszat csalóka: az összképet derûsnek és bizalomgerjesztônek találom. Mert valóban kell egy hely és egy alkalom, hogy irodalmunk mûvelôi ne csak telefonon, e-mailen vagy a kiadványok lapjain találkozzanak, beszélgessenek egymással, hanem élőben: közvetlenül, beszólásokkal, múló dühökkel, széles vigyorokkal, pingpong-labdát püfölve, józan vagy kevésbé józan érvekkel és ítéletekkel, úgy, ahogyan szeretjük ezt az egész képződményt, mert, ugye, a miénk. És mert köznapi csodákat produkál, mint amilyen az, hogy egy sült malac gyomrából elôkerül egy ízletesre pácolódott Székely szótár. Jeléül annak, hogy a kultúra a legváratlanabb helyeken és formákban köszön ránk. Ezért van szükség Zetelakára és az EMIL vonatkozó törekvéseire.

Megjelent a Művelődésben, 2004. októberében