Hol van az író hazája?

Szeptember 25-27 között került sor Borzonton a IX. Szárhegyi Írótáborra. A találkozó: “Hol van az író hazája?” kérdésre kereste a választ, és nem is véletlenül, ugyanis a rendszerváltás előtt és után 36 erdélyi magyar író próbált meg, vagy váltott hazát. Ha tudott. Ami egyértelmű volt a kérdés feltevői számára is, hogyha a “hazaváltás” megtörtént is, nyelvcserére, mint korábban, a múlt század második évtizedeiben, nem került sor, és maga, az ország elhagyása a maradók és távozók között, ha nem is nyílt, de vitát szült.

De kik voltak azok, akik Makkai Sándor „Nem lehet-je” után, ilyen vagy olyan okokból elhagyták az országot? Nos, a teljesség igénye nélkül fölsorolok néhányat. Páskándi Géza, Köntös Szabó Zoltán, Kocsis István, Csíki László, Láng Gusztáv, Szőcs Géza, Vári Attila, Szávai Géza, Kenéz Ferenc - még a rendszerváltás előtt -, majd következtek a fiatalok, akik gyermekként vagy a tanulmányaik során hagyták el a szülőföldet. Lakatos Mihály, Tompa Andrea, Csender Levente, Nagy Koppány Zsolt, Papp Sándor Zsigmond, vagy talán az „utolsó előttinek” távozó Potozky László, aki a feltett kérdésre egyértelmű és megfelebbezhetetlen választ is adott: szereti Budapestet, szereti Magyarországot. A válaszok azonban ennek ellenére nagy szórást mutattak, nagyon sokszínűek voltak, s ha már itt tartunk, kezdjük talán a Kenéz Ferenc válaszával, aki a kérdéskörre válaszolva a következőt írta.
„Egy olyan mondattal kezdeném, amely nagyon távol áll a konferencia „eszméjétől”, mégis ennek a kérdéskörnek a tövéről származik. (Már, ugye, ha lehet egy kérdéskörnek töve. Mondjuk, hogy lehet.) A mondatot Kányádi Sándor bátyánktól hallhattuk, az áttelepedési hullám kellős közepén, jó huszonöt évvel ezelőtt: „Aki elmegy, az nem is tartozott soha közénk!” A mondat tipikus és tömör összefoglalója annak a vélekedésnek, ahogyan a romániai magyar kisközösség akkoriban megfogalmazatlanul is viszonyult az elmenéshez, az elmenőkhez. S ez így is volt egészen addig (mondanám, ha hasonlóképpen csípős és nyers akarnék lenni), amíg maga Kányádi Sándor is el nem ment. Úgy érzem, fogalmazhatok így, még akkor is, ha egészen mást jelentett az elmenés, amikor már Kányádi is elment, mint amikor ő maga még elítélte ezt a lépést. Nos, kedves barátaim, úgy vélem, e kétféle állásfoglalás közötti térben kell keresni azt, amiről itt beszélünk, beszélni szeretnénk.”
És persze kerestük is. Mert voltak, akik a szeku vegzálása elöl mentek el, mások egy jobb élet reményében, megint mások egészségügyi okból, arra viszont, hogy „hazát” is „váltottak volna” úgymond, az egyetlen Potozky kivételével sokféle választ adtak. A téma megalapozását tulajdonképpen a kérdés megfogalmazói és feltevői kezdték, köztük is Lövétei Lázár László a „házigazda”, majd Egyed Péter, aki magának a találkozónak az egyik legkövetkezetesebb szervezője, majd Lakatos Mihály. A válaszadók közül a témát a legkövetkezetesebben Kántor Lajos kérdésére Láng Gusztáv járta körül, aki a „haza” fogalmának az értelmezésével kezdte és azt is járta körbe nagy elméleti, eszmei megalapozottsággal és itt már szinte a tábort is be lehetett volna zárni, mert ez le is rövidítette a válaszadás lehetőségeket a későbbiek számára, az egyéni válaszok csak színesítették azt. A válaszadók közt megszólaltak még – csak a jelenlévőket sorolom - Csender Levente, Hajdú Farkas Zoltán, Kenéz Ferenc, Kocsis István, Lakatos Mihály, Molnár Gusztáv, Nagy Koppány Zsolt, Papp Sándor Zsigmond, Potozky László, Szávai Géza, Tompa Andrea és, mint mondtam, a válaszok is sokfélék és sokszínűek voltak. Nem sorolom fel azt sem, hogy kinek van, vagy kinek nincs honvágya, hányadik könyvük után szakadnak el Erdélytől, mint témától, de talán mégis idézem Lakatos Mihály válaszát, ebben a sok ismeretlenes egyenletben. Nála – mondta a „haza” rejtett és titkos tartalmát a balavásári letérő utáni útjelző tábla jelenti, vagyis, amikor megpillantja, ha nem is Székelyudvarhely, de a Csíkszereda feliratot. Ehhez a meghatározáshoz a felszólalók közül rögtön többen is csatlakoztak, megkérdőjelezve Lakatos jogát is a meghatározáshoz, mondván, hogy ők is ezt akarták mondani. Csender Levente még meg is toldotta azzal, hogy ettől a pillanattól úgy érzi, ha elaludna is az autó magától hazatalálna. Ami végül is ugyanaz, amit a hajdani falusfeleim is már régtől tudtak és vallottak, akik szekerességre jártukban, már Udvarhelyen kóstolgatni kezdték a szirupos monopolt, folytatták a máréfalvi Papp meg a homoródi vendéglőben -, vagyis, hogy a lovak az ők irányításuk nélkül is hazatalálnak. Ami, megjegyzem igaz is volt, én is láttam hajdan, gyermekkoromban nem egy fogatot a kapu előtt állni. Mert azt viszont a lovak nem tudták kinyítani.
Nos, maradjunk is ennél a gondolatnál, kiegészítve azzal, hogy a találkozó nem jöhetett volna létre a Hargita Megye Tanácsának, a Communitas Alapítványnak, valamint a Csíkszeredai Főkonzulátusnak a támogatása nélkül. A szervezők, mint mindig is Egyed Péterrel kiegészülve, a Hargita Kiadóvállalat, vagyis a Székelyföld folyóirat teljes munkaközössége volt, köszönjük Nekik.