Kányádi Sándorról

A herderi paradigma konfesszionális alakzatai Kányádi Sándor költészetében (Öreg iskola ünnepére; Koszorú)

Az évfordulós megemlékezések, így az iskolaalapításhoz kapcsolódó ünnepi alkalmak mindig a tradícióval való szembesülés, az idővel és értékekkel való számvetés lehetőségei is egyben. A poétikai természete szerint idő- és értékszembesítő Öreg iskola ünnepére című vers Kányádi egyik legemlékezetesebb hitvallásaként szólaltatja meg az alma materhez, az anyanyelvi közösséghez és a közös kulturális emlékezethez való erős kötődést. A címével Adyt (Üzenet egykori iskolámba), a motívumaival Mikest (Törökországi Levelek), szellemi-ségével pedig peregrinus ősöket megidéző vallomás a kényszerűségek és lehetőségek, múlt-beli determinációk és jelenbeli adottságok felől veszi számba a helytállás és megmaradás esélyét.

Az eszmeiségében és erkölcsiségében kristályosan letisztult, liturgikusan megformált kompozíció mélyrétegeiben az a fajta tapasztalat húzódik meg, hogy a nyelvi és kulturális önvédelem végvárait évszázadok óta a kis falusi iskolák jelentik. Ezek egyike a szülőfalu, Nagygalambfalva iskolája, amit a dokumentumok 1566-ban említenek először. A költő innen számítja a maga identitását, sőt szűkebb közösségének magyarságtudatát is: „mi magyarként éltük meg az egész életünket visszamenőleg, és mindig is a magyar nemzet részének éreztük magunkat”.  Kányádi értékpreferenciája a tágabb közösség, az összmagyar történelem (kultúrhistória) vonatkozásában is roppant karakteres.  Ehhez köthető Nagy Gáspár, az egykori pannonhalmi bencés diák reflexiója.  
A Dísztelen dalokon belül hangsúlyosan herderi paradigma szerint fölépülő alkotás grammatikai megformáltságában, kollektív alanyú szerkezeteiben (’bennünk’, ’halálunkig halljuk’, ’nyelvünk’, ’vagyunk-leszünk’) a közösség létgondja a lírai személyiség legsúlyo-sabb egzisztenciális dilemmájaként jelenik meg. A Fától fáig ’csengő’-je itt is az értékóvás, az eszményépítés, a virrasztó költői magatartás szimbólumaként (lét- és jövőérdekű érték-jelképként) fordul elő. Ebben a kontextusban leginkább a minden körülmények közötti rendíthetetlen hűség és helytállás parancsát hallhatjuk ki a csengő szavából. A kihívásban rejlő feladat (ha úgy tetszik: megkerülhetetlen kötelesség) jelen esetben a külső-belső fenyegetettség (üldöztetés, elszigeteltség, emigráció, karanténlét) meghaladásában, az idegenbeli otthonosság-érzés kiküzdésében, a kötelességvállalás és identitásőrzés moráljában ragadható meg.
 Rodostó és Zágon többszöri szerepeltetése az idegenségben keresett otthonosságon, az űzöttségben föllelhető megnyugváson túl Mikes Kelemen egyik góbés-székelyes mondását is idézi: „úgy szeretem már rodostót, hogy el nem felejthetem zágont” . Hasonlóképpen gondol-hatunk Tamási Áronra is, aki több éves amerikai tartózkodása alatt is mindvégig együtt léleg-zett a szülőföld emberi-tárgyi világával,  de ugyanígy belénk sajdulhat a diaszpórában magyar igéket mormoló Márai fájdalmasan múltidéző, hazagondoló attitűdje is.  A „milliom rodostó-ban / zágont”, illetve a „minden rodostóban / zágont” metaforikája legáltalánosabban a világ négy égtája felé szétszórt magyarság 20. századi tragédiáját fejezi ki.  
A folytonosságot képviselő öreg iskolát a korosodó, gazdagodó lélek belső tájaival párhuzamba állító szemlélet a romlás és leépülés (’vásnak’, ’öregednek’, ’vásnak-vénülnek’), illetve a fölépülés és megújulás (’újulnak a falak’, ’halálunkig halljuk a csengőt’, ’vagyunk-leszünk’) dialektikájában ragadja meg a lírai alany, s értékpozíciójával az alma materhez kötődő nyelvi közösség helyzettudatát és létérzékelését is kifejezi. Az idő múlásával óhatatlanul bekövetkező romlást a történelem viharaiban elszenvedett romboltatás egészíti ki; élet és halál, pusztulás és megmaradás örök esélyeit is felvillantva: „dúlások / üszkös falak / karantén / könyvtelenné árvított / bibliotékák // isten- s embercsapása / mi minden volt / s mi jöhet még”. Ezer éves Kárpát-medencei történelmünk – megannyi nemzethalál-vízióval együtt – esszenciálisan sűrűsödik bele az idézett szövegrészbe. Fátumszerű mohácsaink és trianonjaink mellett belső meghasonlásaink és elárultatásaink is ott bujkálnak ezekben a sorokban. 
A tragikus tónust, a leverettetés zsigerekben továbbélő emlékét ellenpontozza a verszárlat éber helytállásra, létteljességre, életszentségre és megújulásra figyelmező próféciája: ünnep előtt / ünnep után / addig vagyunk-leszünk / amíg a lépcsők bennünk is / vásnak-vénülnek / s újulnak a falak amíg / halljuk a csengőt / s benne a tengert / és minden rodostóban / zágont”.   
A transzcendens irányultság, az oltalomkeresés és megváltásremény talán sehol sem artikulálódott olyan műfaji-hangnembeli változatossággal, illetve olyan alaki-formai sokszínűséggel, mint az erdélyi magyar irodalomban. A transzszilván tradíciót ilyen nézőpontból áttekintő tanulmányában Bertha Zoltán a következőket írja: „A kínra kárhoztatott evilágiság és a mártírium mitizálása szükségképpen és közvetlenül a végső összefüggésekre mutat – a lélek viszonyulás-változatainak sokaságában. Az értéksorvasztó realitás földi gyötrelmei közül kiált a szó, száll fel a sóhajos vallomás, a minőségelvű gondolat. Innen hullámzik elő a vigasz- és oltalomkereső szenvedély, az égi támaszt óhajtó kapaszkodásvágy: a metafizikai sorsigazolás reménye”.  
Kányádi vezeklésszerűen konfesszionális, keresztényi ihletettségű versei közül artisztikus szépségével, áttetsző formarendjével, intellektuális fegyelmével és emberi mélységével is kiemelkedik a Simon Bolivar és San Martin emlékének ajánlott Koszorú című kompozíció. A Dél Keresztje alatt ciklus eme darabjában a latin-amerikai forradalmár politikusok szabadságküzdelme a messiási szenvedéstörténet személyessé stilizált közegében kap távlatosabb jelentést, s szinte észrevétlenül válik a közösségért hozott áldozat példaértékű modelljévé, a szabadságérdekű létforma egyetemes érvényű, apoteózisszerű példázatává. A késő romantikus kiválasztottságon alapuló helyzet- és azonosságtudat a bibliai allúzió mitikus fénytörésében jeleníti meg az „itt állok, másként nem tehetek” gyötrelmes-gyönyörű éthoszát. 
Az Illyésre és Babitsra utaló ’koszorú’ révén Kányádi saját lírai hagyományát is felidézi: „Befonnak egyszer téged is / valami pompás koszorúba” (Halottak napja Bécsben). A vers címében szereplő ’koszorú’ mindenekelőtt a kegyelet és emlékezés szimbóluma, de a megalázottság jelképeként Jézus tövisből font koszorúját is jelentheti. Utalhat még a dicsőségre (babérkoszorú), mely a két forradalmárt illeti, de az összetartozást, az egységet is kifejezheti (hölgykoszorú, szonettkoszorú). A pozitív és negatív értékképzeteket magába sűrítő ’koszorú’ azért is találó, mert a globális kohézió eszközeként anticipálja a vers érték-szerkezeti polivalenciáját és jelentésbeli rétegezettségét. 
A kezdősorokban megjelenő prófétai küldetéstudat („valaki engem kiszemelt / valamire valakikért”) csak látszólag meghatározatlan, a vers kontextusában a szolgálat parancsa, a közösségi érdekű cselekvés morálja nagyon is egyértelmű („hullatni verejtékemet / s ha nincs kiút hullatni vért”). A herderi paradigma dominanciáját legföljebb csak árnyalják, de nem teszik kétségessé a következő sorok: „sorsomat én nem tudhatom / a célom is tétova vélt // gyanútlan jöttem mint simon / a cirénei jődögélt”. Az evangéliumi szenvedéstörténetet parafrazáló költő Jézus passiója kapcsán említi meg Cirénei Simont, akit voltaképpen kényszerítettek a kereszthordozásra. A keresztény hagyomány viszont egyfajta bizonyságtételnek fogja fel Simon cselekedetét, mondván, hogy az elesett Jézus iránt szánalmat érzett, vele közösséget vállalt. Kányádi itt a szerepvállalás ellentmondásait villantja föl: a kisebbségi léthelyzet és saját költői vágyai esetenként talán szemben állnak egymással. A költő azonban históriai szereplő is, akinek a sorsvállalás morális kényszer és elemi kötelesség: „vállamra tették cipelem / hiába kérdezném miért”. Semmi meglepő sincs abban, hogy a lírai alany a prófétalétnek s a vele járó feladatnak elsősorban a keresztjét, a szálkáját érzi, dicsfényre, koszorúra viszont nem tart igényt: „s megvetek minden protokollt / és minden kincstári babért”. 
A verszárlatban a szabadság mint a nembeliség legfőbb értelme, a költészet örök eszménye emelődik már-már mitikus magasságokba; az elmúlás rettenetét is az értelmes mártírium s az életszentség holdudvarába vonva: „ó te annyiszor megdalolt / szabadság ó te nem remélt / / gyolcsoddal hogyha meghalok / törüld le ajkamról a vért”. A gyolcs és vér katartikus hatású képei úgy idézik föl a megváltásmítosz Bárányát, hogy eközben az informális helyzet nyugtalanító drámáját, „el-ellobbanó fakó reménység”-ét is képesek kifejezni.
A Koszorú szembeötlően liturgikus szövegét a passiójárás, a kereszt-hordozás és vérhullatás misztériuma avatja a Kányádi-líra egyik szakrális darabjává. Az értékszerkezetében és nyelvi megformáltságában erősen rétegezett alkotás a prófétai, a hitvalló, a himnikus és köznapias beszédformák segítségével tárgyiasítja a karitatív-altruista, illetve az eszménytelen-pragmatista élet morálját. A bináris oppozíció egyik eleme a fenséges és magasztos minőség primátusával mutatja föl az imitatio Christi kétezer éves hagyományát (1-2. vsz.), a másik pólus pedig az alantas és profán minőség kihívásával, egyszersmind méltatlanságával vet számot (8-9. vsz.). A krisztusi életpélda tanítását („ne hagyd, hogy győzzön a rossz: te győzd le jóval a rosszat” – Róma 12, 20-21) magáénak valló lírai személyiség jól tudja azt, hogy az emberi lét egyszeri, kockázatos lehetőség; kényes egyensúly az animalitás és divinitás között.


 

(Elhangzott a Partiumi Írótáborban, Nagyváradon 2015. július 9-én)