Vitanap a Kék Lagúnában

2004-ben a zetelaki írótáborban az irodalmi lapoké és mellékleteké volt a főszerep. Ezen belül augusztus 19-én internetes lapok is bemutatkozhattak. A magyarországi Terasz.hu, illetve kistestvére, az Erdélyi Terasz közös műsorban lépett fel – válogatott közönség elôtt. Onagy Zoltán író, a Terasz irodalmi szekciójának fôszerkesztôje és Szabó Géza, az Erdélyi Terasz mindenese rövid elôadást tartott, majd a meghívottak (Balázs K. Attila, Bálint Tamás, Márkus András, Nagyfalusy Tünde, Vári Csaba) felolvasták mûveiket– és következett a vita.

Az anyagok szerkesztett, rövidített változatát közöljük, illetve az összeállítás után következik a reflexió-blokk, néhány jegyzet arról, milyennek látták íróink-költôink-alkotóink az írótábort.

Írótábor utáni reflexiók Egynapos kiruccanásaim a Zetelaki Írótáborokba nem igazán adnak egy stabil, megingathatatlan alapot ahhoz, hogy minden aspektust átfogó, minden kérdésre válaszolni próbáló írást bocsáthassak az Önök rendelkezésére. Engedtessék meg mégis nekem, hogy pár sorban véleményt mondjak a látottakról. Ha a napok tűhegyek lennének, akkor azt mondhatnám, véleményt is csak annak a tûhegynyi napnak a szúrós csúcsáról tudok mondani, amelyet Zetelakán töltöttem – persze, számítsuk az éjjelt is bele – és egy ugyanilyen napnyi élménnyel távoztam 2003-ban is. Elegendô tapasztalat lenne ez a tavalyi és idei táborok összehasonlításához?

Kötve hiszem. És fölösleges arról is fecsegnem, hogy milyen fontossággal bír a már harmadszor is megrendezésre került Zetelaki Írótábor a romániai magyar irodalom, írótársadalom számára, errôl gondolkodjon, és írjon az, aki ehhez jobban ért. A helyszín elhagyása után elsô érzéseim közé tartozott a „nekem aztán teljesen elment az eszem” kezdetû – s valószínûleg nem is jártam olyan messze az igazságtól. Ezt az önkritikai, és rám nézve igencsak bántó felismerést egy szerencsénkre nem túl hosszú gondolatmenet és eseménysor előzte meg, amit az alábbiakban fel is vázolok. Mert büntetlenül nevezzen hazugnak akármelyik emberfia, ha most én azt állítom, hogy könnyû kezdô írónak vagy költônek lenni eme nyelvterületen.

Akkor is nevezzenek hazugnak, ha azt állítom: meglátásom szerint minden a legnagyobb rendben zajlott a harmadik zetelaki írótalálkozón. A vélemények persze megoszlanak. De ez így is természetes. Önkéntelenül is Ratkó József szavai jutottak eszembe első állításomat megelőzendő – ha jól emlékszem – (vagy fele Nagy László?): „vigyázva kell ejtsük a szót, nehogy a hamisságot szaporítsuk mi is”, vagy: „naparanyból annyi karát vész el a fénynek vesztőhelyén”, vagy: „mert a tavasz elhárítható. Mert a délibáb, e hegeli játék már anakronizmus a honi mezôn.” És még egy: „félő, hogy stílust vált a lét, s reneszánsza jön a halálnak”. Szó, ami szó, a hármas bûvös szám, mondtam magamnak, de aztán még egy ennél is eredetibb szófordulat ötlött a fejembe, miszerint minden éremnek két oldala van.

De az egyik mindig súlyosabb, mint a másik. Most melyik másik? Már első pillantásra jól átgondolt, szervezett rendezvénnyel van dolgunk, áttekinthető, tisztán követhető programmal, szervezett étkezéssel és alvásrenddel, irodalmárok és irodalomkedvelők kedvükre kiválaszthatják az ízlésüknek legjobban megfelelô irodalmi lapot, csoportosulást, és hallgathatják annak bemutatását, bemutatóját, vitába is szállhatnak bárkivel. Hisz ismert személyiség van szép számmal. Szép elgondolás. Mondhatni utopisztikus. Vakarom a fejem. Nézem a helyet. Megfér a jókedv az irodalommal, a kikapcsolódás élvezete a szellem örömeivel. Közben azon gondolkodom, vajon csak bennem van-e a hiba, de ismét (és ismét önkéntelenül) – ha jól emlékszem – egy ismertebb (sajnos immár halott) úriember szavai parafrazálódnak össze a fejemben, miszerint nem lehet este héttől fél kilencig Istennel beszélni, ha egész nap az ember ki se mondjam, hol fetrengett. Mert mondom magamnak, húzzuk csak rá eme fent említett aranymondást a mi szituációnkra: azaz hogyan lehet mindent ugyanabban a teremben végrehajtani, értsd reggeli, ebéd, estebéd, sörözés, lapbemutató, vodkázás, felolvasás, vita, cigányzene, éneklés, kornyikálás stb.

Persze nem kell félre érteni, mindez mehet egy teremben, de nem mindig egyszerre, habár elkerülhetetlen, hogy a dolgok természetes folyása által ezen nemes cselekedetek valamikor fedjék egyik a mást, ami bonyodalmakat szül (szült is) és haragot, illetve... nem irodalmi táborba illô vitákat. Különösképpen, ha az emberek a józan ész tollbamondása szerint ezt a négy napot az irodalomnak szentelnék. Persze mindenki másért jön Zetelakára – ezt sem kell figyelmen kívül hagyni. De álljon meg a verekedés – gondolok vissza – tavaly a rendezvények a másik, a hivatalosabb épületben kaptak helyet. Aki akart, sörözött, aki akart, kultúrált. Ez így van rendjén. És persze egy csendesebb – mosogatástól és csaposnőlármától nem visszhangzó teremben a mikrofonok és erősítés szükségessége sem került volna kérdőjel alá. Aztán megint csak magamra gondolok, és magamból kiindulva a hasonszôrû sárga felkiáltójelesekre. S persze arra a szorongató érzésre: menynyire könnyû dolog volt csak a fennebb említett súlyosbító körülmények között felolvasni akármit is. Aztán habként a tortán: ahogy az ember körülnéz a lassan elcsendesedô teremben, és a hiányzókat keresi, egyszerre belényilall: a legnagyobb hiányzó maga az irodalomkedvelő közönség, aki nem írni akar, csak kedvelni, nem azért van ott, hogy megmutassa, ki az irodalmár a talpán, s hogy mennyire nem igaz, hogy a vers vagy próza teszi az írót, és kinek bírja jobban a mája stb.

Persze, csak spekulálni lehet, mi tartja ezt a ritka réteget távol ettôl a helytôl. Talán a reklám hiánya? Lehetséges. Ezért aztán egy kicsit keserû szájízzel távozom a táborból, mert részint én is a víg kedéllyel, a dolgok könnyebb oldalával tartottam, s most hirtelen indulatomban leeszementeztem, letisztabolondoztam magam máig is részben homályos okok miatt. Habár, ha jól emlékszem – de inkább parafrazálom nagy költőnket: nem sánta az, aki együtt örvendezik a csúszkálókkal.

(Művelődés 2004/október)