Az erdélyiség hasznáról és káráról

Elhangzott az Erdélyi Magyar Írók Ligájának 2003-as zetelaki írótáborában

Egészen pontosan fogalmazva, az alábbiakban nem is az erdélyiség hasznáról és káráról esik majd szó – hiszen ez rendkívül változékony és sokoldalú kategória –, inkább az erdélyizéséről. Csakhogy ez a szó nem létezik, meg kell tehát alkotni a jelentését. Jelentse azt a továbbiakban, hogy különféle szavak mellé odaillesztjük az "erdélyi" jelzőt, és ezáltal úgy gondoljuk, közelebb érkeztünk azok tartalmához. Például: erdélyi magyar konyha, erdélyi magyar irodalom, erdélyi magyar karrier, lehet folytatni.

Előadásom ötletét Láng Gusztáv egyik mondatából merítettem, ő ugyanis röviden feltérképezte tegnap azokat a kritika-típusokat, amelyek a huszadik század folyamán a transzszilvanizmust érték. Beszélt Gaál Gábor osztályharcos baloldali típusú kritikájáról, Szemlér Ferenc harmincas években megfogalmazott kritikájáról, amelyet leginkább talán szkeptikus–globális magyar kritikának lehetne nevezni. És megemlítette a "funkcionális kritika" típusát, amely azt a problémát veti fel, hogy hasznos-e a transzszilvanizmus az erdélyi magyarság számára, vagy inkább kárára válik. Ezúttal ezt a gondolatmenetet fűzném tovább, hiszen úgy látom, az a fiatal írónemzedék, amely a zetelaki írótalálkozó témáját kezdeményezte, éppen ebből a nézőpontból kérdőjelezte meg a kilencvenes évek elején a köztudatban egyre inkább megmerevedni látszó erdélyiség-fogalmat.

Az 1989-es fordulat után jellemzőnek tűnt egyfajta ingerült válasz a felmerült problémára: erdélyi irodalom nincs, összmagyar irodalom van. Ez egyébként védhető álláspont: a kultúrnemzet koncepciójának mentén végre lehetővé vált a cenzúrázatlan információáramlás a teljes magyar nyelvterületen belül, országhatárokon át. Az ingerült tiltakozás (amelyben akkoriban jobbára osztoztak a nyolcvanas és kilencvenes években indult írók, költők Kovács András Ferenctől Orbán János Dénesig), utólag úgy tűnik, összefüggésbe hozható a hasznosság-elvvel is: a fiatal írók úgy látták, semmi hasznuk nem származik abból, ha erdélyi íróként definiálják önmagukat. Sőt.

Ha valami történt a kilencvenes évek folyamán, akkor talán ennek a vehemenciának az eltűnése. Az elvi sík kezdte elveszíteni fontosságát, gyakorlati tennivalók kerültek előtérbe. Talán azt is belátták néhányan, hogy ha valami ellen túlságosan vehemensen tiltakoznak, az gyanússá válhat.

Próbáljuk meg legalább vázlatosan összegezni, milyen érvek szólnak az erdélyizés hasznossága, illetve haszontalansága mellett. Kezdjük a haszontalanság érveivel, amelyek sokszor leíródtak már az utóbbi időben: 1. Az erdélyi irodalom, az erdélyi írók egyfajta "gettóba" záródnak azáltal, hogy megkülönböztető jelzőt használnak. Ezáltal egy-egy erdélyi szerző műve nem "mérkőzhet meg" egy magyarországiéval, hiszen máshonnan jön, más a háttere, funkciója stb., stb. 2. Az erdélyi irodalom az idők folyamán azonosítódott a transzszilvanizmus irodalmával, vagyis: csak bizonyos írói-költői szerepmodellek tűnnek, tűntek keretén belül érvényesnek. Azok a szerzők, akik nem illeszkedtek bele a transzszilvanizmus küldetéses irányzatába, kihulltak a köztudatból. Olyan, egyébként olvasott írók, mint Karácsony Benő, Szántó György, Bodor Ádám vagy Székely János, irodalmi nívójukhoz képest kevés figyelmet kaptak. Szilágyi Domokos vagy Szőcs Géza költészetének is csak bizonyos rétegeit erősítette fel a kritika. Érthető tehát, hogy ha az erdélyi irodalom csak a transzszilvanizmus irodalmát jelenti, akkor jónéhány szerző nem kíván azonosulni vele. (Álljunk itt le az érvek sorolásával, lennének még, de voltaképpen összefüggnek a fenti kettővel.)

A hasznosság érvei közül a következőket emelném ki: 1. Az erdélyi magyar íróknak sajátos infrastrukturális, intézményi, anyagi problémáik vannak, ezekből következően pedig sajátos érdekeik. Ebben valóban különböznek a magyarországi magyar íróktól – problémáik megfogalmazását elősegíti, ha azokat "erdélyi" problémákként azonosítják. (Ezeknek az érdekeknek a képviseletére jött létre például az Erdélyi Magyar Írók Ligája.) 2. Úgy alakult, hogy az erdélyi magyar írók olvasóközönsége javarészt Erdélyben él. Létezik egy olvasói elvárás, amely inkább a magáénak érzi, megvásárolja stb. a kortárs műveket, ha azok erdélyi szerzők művei. 3. Az "erdélyi" magyar író e jelző révén bizonyos magyarországi nosztalgiákra is rájátszhat, ha éppen akar.

Látható, hogy ezek gyakorlatias, helyenként már-már cinikus érvek. Ha azon az állásponton vagyunk, hogy az irodalom nem rendelheti magát alá a gyakorlati élet szempontjainak (noha természetesen itt-ott abba is belenyúlik), akkor a jelenből nézve a dilemma a haszontalanság felé látszik eldőlni.

Menjünk tovább még egy lépéssel. A távlati cél, ha van értelme egyáltalán ilyet megfogalmazni, az lenne, hogy a magyar irodalmi köztudatban minőségi és stiláris szempontok alapján Dsida Jenő helye ott legyen Radnóti Miklós mellett, vagy a Bánffy Miklósé Márai Sándor mellett. Törekvéseik, irodalomkoncepciójuk, egyes műveik felépítése között számos hasonlóság mutatható ki. Mindmostanáig a meghatározó irodalomtörténetek, tankönyvek külön fejezetekbe helyezték el a "határon túli magyar irodalmakat" és a magyarországi irodalmat, így az átjárás, a kapcsolatteremtés nem jöhetett létre.

A cél elérésének egyik lehetséges útja az volna, hogy hagyjuk történni az eseményeket, felejtsük el az erdélyizést, s a dolgok előbb-utóbb maguktól is a helyükre kerülnek. Ennek veszélyét abban látom, hogy teljesen esetlegessé teszi az értékrendek alakulását. Kulcsár Szabó Ernő jószándékú irodalomtörténete például (A magyar irodalom története. 1945–1991. Bp., Argumentum, 1993.), nagyon helyesen, nem nyit külön fejezetet a határon túli magyar irodalmak számára. Radikális újraértékelést hajt végre a magyarországi irodalom tekintetében, ugyanakkor (talán tájékozatlanság miatt) nem mer hasonló gesztusokra vállalkozni az összmagyar irodalom keretében, amelyek nem szüntették volna meg értékrendje vitathatóságát, de legalább következetessé tették volna azt. Szilágyi Domokosról például ezt olvashatjuk: "Korai halála azt a kérdést hagyta megválaszolatlanul, vajon sikerült volna-e úgy szintetizálnia a különböző látásmódbeli és hangnemi komponenseket, hogy egy Határ Győzőére emlékeztető formanyelven – önmagát megújítva – szólalhasson meg a Nagy László-típusú lírai mentalitás."

Egy másik lehetséges út azt feltételezné, hogy használódjék továbbra is az "erdélyi" jelző, de értékjelentések nélkül. Nem zárható ki a feltételezés, hogy éppen az erdélyi magyar irodalom hagyományszerkezetének újragondolása (tehát egy látszólag "regionális" tett) oldaná meg távlatilag azt a problémát, amelyet például Dsida vagy Bánffy összmagyar irodalmi kánonba való beilleszthetősége vet fel.

Másik oldalról nézve az előadásom címében megfogalmazott dilemmát, azt mondhatjuk, hogy a köznapi életben természetesen szükség lehet az erdélyi identitás megélésére, használatára. (Itt viszont már az irodalom határain túl járunk.) Az ír identitásnak például része, hogy James Joyce Ulyssese Dublinban játszódik: egész turistaútvonalak épültek ki a regény helyszínei köré. A következtetés számomra egyszerűnek tűnik: az identitás hétköznapi használata közben nem az a fontos, hogy mi a mű "üzenete", ideológiája vagy formanyelve, hanem az, hogy értékesként fogadhassam el. Az angol nemzeti identitás ugyanúgy megélhető Charles Dickens Twist Olivérje, mint T. S. Eliot Átokföldje című formabontó hosszúverse révén, a magyar identitás Arany János emancipatorikus Toldija, illetve Ady kritikus A magyar ugaron-ja által. Miért lenne ez másként az erdélyiség esetében?