Van-e erdélyi magyar irodalom, és ha van, kell-e legyen?

Vitaindító – elhangzott 2001. május 11-én, Hargitafürdőn

Kell-e tudni a Szeptember végén olvasása közben, hogy Petőfi hol, mikor, kihez írta? Persze nyilván jó, ha tudjuk, de ha nem, veszít-e attól irodalomesztétikai értékeiből a vers? Mennyire fontos része a Walesi bárdok vagy az Epilógus elemzésének Arany János életpályájának felvázolása? Kell-e feltétlenül tudni, hogy ki volt Gyömrői Edit, és ha nem tudjuk, mennyivel mond kevesebbet olvasójának a Gyermekké tettél vagy a Nagyon fáj? Rendre vissza-visszatérő kérdései ezek az érettségi vizsgáknak éppúgy, mint nagy tudományos monográfiák előszavainak.

Kétféle – sarkított, tehát nyilván nem is teljesen igaz – válasz adható rájuk: (egy) a műnek önmagában kell megállnia, mindenféle „háttér-információ” nélkül, illetve hogy (kettő) a mű megértéséhez nélkülözhetetlenek a keletkezésének körülményeit felsorakoztató adalékok.

Ugyanígy, mintegy a fenti gondolatmenet „párjaként” merül fel rendre az a kérdés is: vajon fontos-e tudni egy adott mű (vagy művek egy bizonyos csoportja) esetében, hogy hol, milyen társadalmi-politikai körülmények között született (születtek), illetve hogy ezeknek a tényeknek a tudása mennyiben befolyásolja magának a mű(vek)nek a fogadtatását, a befogadását, sőt esetleg a sikerét. A magyar irodalomban, amióta Kós Károly 1921-es Kiáltó szó című röpiratában „megalkotta” a transzszilvanizmus elméletét, ez a kérdés különösen az úgynevezett „erdélyi (más megfogalmazásban: romániai) magyar irodalom” vonatkozásában vet fel gyakran vitákat is kiváltó kérdéseket.

Ezek a kérdések – itt és most persze nagyon leegyszerűsítve őket – általában úgy merülnek fel, hogy (egy) mennyiben más az az irodalom (de tágítva a kört: akár képzőművészet, zene, színház stb.), ami történetesen nem Budapesten, Pécsen, Debrecenben, vagy éppen Sopronban, azaz az (ebből a szempontból úgynevezett) „anyaországban”, hanem mondjuk Kolozsváron, Nagyváradon, Marosvásárhelyen, Csíkszeredában, vagy éppen akár Bukarestben születik; aztán, továbblépve (kettő): vajon figyelemre méltóbb, érdekesebb, netán fontosabb-e a magyar irodalomban (más megközelítésben: az olvasó számára) valami, ami mondjuk a Hargita hófödte-széljárta csúcsai közül érkezett, mint az, ami („csak”) Budapestről, a Józsefváros málló vakolatú, aládúcolt gangos házaiból; és – merthogy sok esetben ez az automatikusan következő lépés – (három): miért várja sokszor eleve melegebb fogadtatás, zajosabb siker az előbbit, mint az utóbbit?

Mármost az első kérdésre nyilván hihetetlenül könnyű a válasz: nem vitás, hogy az Anyám könnyű álmot ígért vagy az Ádvent a Hargitán éppúgy nem születhetett volna meg „így” máshol, mint ahogyan mondjuk Balla Zsófia Bábel tornyán című verse, Szőcs Géza Kompromittálás-sorozatának darabjai vagy A kisbereki böszörmények című színműve, netán Egyed Péter A félelem és a hazugság politikai intézménye című esszéje sem. Ezek csakis ott (itt) és akkor, azok között a körülmények között születhettek meg. (Csak halkan jegyzem meg, hogy az én felfogásomban alighanem éppen ez a transzilvanizmus…) És persze nyilván az sem nagy baj, ha az olvasó tisztában van ezekkel a körülményekkel, miközben olvassa ezeket a műveket, ugyanis ha tisztában van velük, akkor alighanem jobban meg fogja érteni, amit olvas.

A második és a harmadik kérdéssel már egy kissé bonyolultabb a helyzet. Tény, hogy 1989 decembere előtt Magyarországon fokozott figyelem, sőt várakozás fogadott mindent, ami – az egyre szűkülő „csatornák” ellenére, sokszor valóban kalandos úton – a határ másik oldaláról hozzánk érkezett. Az akkori Mozgó Világ, az Alföld, vagy a Tiszatáj című folyóiratokban rendre (sőt, „tüntetőleg”) jelentek meg összefoglaló elemzések az éppen aktuális évek „romániai magyar irodalmáról”, Sütő András Ádvent…-jének bemutatója a budapesti Nemzeti Színházban felért egy kisebbfajta tüntetéssel az akkori romániai politika ellen. Ha akkoriban valamelyik magyarországi irodalmi folyóirat szerkesztőségébe beérkezett egy „erdélyi” szerző munkája, a szerkesztők (valljuk be, legtöbbször gyakorlatilag a beérkezett mű esztétikai értékeitől függetlenül) minél előbb igyekeztek megosztani az „élményt” az olvasókkal, akik – főleg a fiatalabbak – maguk is széki szoknyában jártak a táncházba, de az idősebbek is „írott” párnákkal rakták tele a csergével leterített kanapét, és ha végre jegyet kaptak rá, akkor kalotaszegi hímzett blúzban mentek el megnézni az Ádvent…-et és felállva tapsoltak a „Nem szabad hangosan beszélnünk, mert ránk szakad a nagy rontás” mondat elhangzása után, hiszen az egész közönség egyetlen hatalmas eufóriában érezte, hogy „Sütő kimondta az igazságot az erdélyi magyarok rettenetes helyzetéről” (ami egyébként többé-kevésbé tényleg így is volt, és mint ilyen, akkor, abban a helyzetben tényleg rendkívül fontos is volt).

1989 decembere után azonban ez a helyet alaposan megváltozott: az „erdélyi” szerzőkből (többé-kevésbé) ugyanolyan lehetőségekkel bíró „magyar” szerzők lettek, mint az „anyaországiak” (1990-ben éppen a romániai magyar irodalom helyzetének megváltozását elemző Debreceni Irodalmi Napok keretében vehették át közülük jó páran elsőként a Magyar Írószövetség kis kék tagkönyvét), vagyis ettől fogva egy Kolozsváron (stb., lásd fent) élő magyar anyanyelvű alkotó gyakorlatilag ugyanolyan szerzője lehetett és lehet bármelyik magyarországi irodalmi folyóiratnak (könyvkiadónak, drámaíró színháznak stb.), mint egy budapesti (stb., lásd fent; és csak jelzem, hogy természetesen a dolog fordítva is működik, azaz az „anyaországi” ugyanolyan „joggal” jelenhet meg akár a kolozsvári Korunkban, a marosvásárhelyi Látóban, vagy a bukaresti A Hét-ben stb; az pedig mára már csak külön „segítője” lett az azonosságtudatnak, hogy a kultúra általános helyzetéből adódóan lassan már odaát ugyanúgy nem, vagy csak alig tudnak fizetni neki, mint ideát). Ettől fogva tehát a megjelenésnek (színpadra kerülésnek stb.) egyetlen kritériuma van: a minőség, a valódi irodalmi (tágítva a kört: képzőművészeti, zenei stb.) érték. Ebből a szempontból pedig valóban teljesen mindegy, hogy egy adott műalkotás éppen hol készült (még akkor is, ha természetesen a készülés helye, körülményei befolyásolják a művet). Magyarán: az Anyám könnyű álmot ígért (stb., lásd fent) nem azért jó (vagy éppen nem jó), mert ott született, ahol, hanem azért, mert az általános, minden, bárhol és bármikor született műre érvényesen használatos irodalomesztétikai szempontokat figyelembe véve hordoz értékeket (vagy éppen nem).

A baj csak az, hogy – tulajdonképpen éppen a hosszú ideig tartó, a történetesen éppen az Erdélynek nevezett földrajzi területen élt magyar anyanyelvű alkotók eleve hátrányos helyzetéből adódó, de ebből a szempontból, valljuk be, egészségtelen következményeket okozó anyaországi „kivételezés” miatt – az egységes magyar irodalomnak az „erdélyi magyar irodalom” címkével ellátott szeletében ezek a fogalmak hosszú időn át meglehetősen összekeveredtek. Így aztán egyáltalán nincs mit csodálkozni azon, hogy az 1989. évi decemberi változások után – érdekes módon éppen a változás előtt Magyarországra műveikkel alig-alig átjutott és jórészt Romániában is elhallgattatott alkotók közül – milyen sokan kezdték el hangoztatni ezeknek az összekeveredett fogalmaknak a tisztázására irányuló vágyat. Balla Zsófia már egy 1990 májusában adott interjújában úgy fogalmazott: „Egy írásműnek az értékét nem az dönti el, hogy a szerzője előzőleg min ment keresztül. Sajnos irodalmunkban van erre hajlam, a közéletünkben, hogy értékként fogadjon el olyasmit, ami valóban erkölcsi értékként tekinthető, de az nem jelenti azt, hogy feltétlenül irodalmi érték is. Ezt a kettőt […] soha […] sem szabad egybemosni; az az irodalom halálát jelentené.” Ugyanezt a gondolatot osztja egy hónappal későbbi beszélgetésben a színház oldaláról közelítve Tompa Gábor: „…egy olyan színházi életben, mint a miénk, […] minden előadás »üggyé« vált, holott nem minden előadás volt színházesztétikai mércével mérhető. Nem minden előadás felelt meg a színház öntörvényeinek; nagyon sok […] olcsó napi politizálás nyerte el a színházi előadás, vagy színjáték elnevezést, holott nem volt az.” Cs. Gyímesi Éva pedig a Korunk, 1992 augusztusi „irodalomtörténeti szemléletváltás”-számában még tovább szélesíti az „érintettek” körét: „Az [erdélyi – M.G.] értelmiség túlnyomó része nem nézett szembe a diktatúra alatt betöltött felemás szerepével, és még mindig abban a hiszemben él, hogy neki nem szakmája, hanem társadalmi megbízatása van.” Ezek a megnyilvánulások mind azt jelzik, hogy azokban az években egyre többen gondolták úgy, hogy ideje lenne végre az „erdélyi magyar irodalmat” (képzőművészetet, zenét stb.) végre valódi szakmai szempontok alapján megítélni, beilleszteni az úgynevezett „egységes magyar irodalom” (képzőművészet, zene stb.) egészébe, azaz a „megbízatás” helyett végre a „szakma” felől közelíteni. Az pedig külön érdekes, hogy – hogy, hogy nem, de – az elmúlt évek során főleg éppen ezek az így megnyilatkozó szerzők (természetesen nem csak az itt most idézettek) lettek azok is, akik valóban „zökkenőmentesen” tudtak beilleszkedni ebbe a bizonyos egységes magyar irodalmi-szellemi életbe, kultúrába, akik nemcsak rendre meg tudnak jelenni, meg tudnak mutatkozni ma már nemcsak az „anyaországban”, de sokszor még azon is túl, Európában is, és ott valódi sikereket is képesek elérni.

Értelemszerűen mindezek a problémák ennyire kiélezetten már nem érintik azt a fiatal korosztályt, akik a változások után indultak el a pályájukon, illetve csak annyiban, hogy számukra már az a természetes helyzet, hogy egységes magyar irodalomban, kultúrában gondolkozzanak, hogy magától értetődő természetességgel mérjék magukat a magyar irodalomban bárhol alkotó pályatársaikhoz – magától értetődően persze a maguk sajátos „erdélyiségével” színezve az összmagyar irodalom képét. A valódi szakmai szempontok alapján megítélt irodalomét, a valódi szakmai szempontok alapján megítélt műveikkel – miközben természetesen nem szabad elfeledkezni arról, hogy ezek az alkotások hol születtek. Bár – számos példa bizonyítja – ha amúgy ezek jók, akkor az úgyis kiderül belőlük. Viszont – ahogy a vicc mondja – nem ezért szeretjük őket. Hanem: mert jók.