Az erdélyi önképzőköri szellem

Vitaindító – elhangzott 2001. május 11-én, Hargitafürdőn

No, vén lovas, már jó lesz nekivágnod!   
Nézd, halványulgat a nap sugara.           
S fejed fölött csak egy-egy varjú károg,   
Arcodba szél csap, hideg zuzmara.    
       
Tompa László

1. Az önképzőköri szellem. Mottónk üzenete világos – a befejező részeket lásd a végén –: úgy folytatni, valamilyen módon, az eltévedt lovast („Vak ügetését hallani / hajdani eltévedt lovasnak. Volt erdők és ónádasok / láncolt lelki riadoznak”), hogy valamiképpen Tóth Árpád „fénylő búzaföldek között” megképződő látomása is bejöjjön a képbe („Körül sátorkapuk kélnek a köveken, / nagy, lomha buborékok a népvándorlás árján, - / Elpattantak azóta, nyomtalanul és árván, / S az a setét lovas tán ősöm volt nekem.”)

Árulkodó a Tompa-vers címe is: Elmaradt lovas eszmélkedése.

S témánkhoz, hogy is mondjam, klappol, hiszen a Zord idő kapcsán – az első pályázat díjnyertes költőjének messze sugárzó képével pontosan azt lehet bizonyítani, hogy a Trianon utáni letargiából feléledő erdélyi költő pontosan felméri helyzetét, szerepét, küldetését, és ezt ennek az egyenetlen, kilengő, különféle ideológiákkal különféle időkben násztáncot járó költészetnek a történetében, nem először és nem utoljára vázol egy lehetséges magatartásmodellt. Máig sugárzóan, egyébként! Hogy, hogy nem, az erdélyi magyar költészetben „vadvizek partján” és a „hősnél többek” imperatívuszának, hogy is mondjam, „fényében” feltűnő, hogy a holló mindörökre Poe versében rekedt, nekünk itten csak a varjak maradtak, ma is megvannak, köszönik szépen; időnként a borsi határátkelőnél sűrű, sötét csapatokban szálldosnak át a baráti Magyarországra zabálni, de utána mindég visszatérnek, Kányádi egy elhíresült „gyermek”-versének tanulságát példázva: csiricsári népre nem hagyják a tornyot.

Sapienti sat!

Tompa verse azért is érdekes, mert az impériumváltozás utáni helyzetben jelenik meg, pontos helyzetértékelésként, akkor, amikor talán még nem hallgatott el Végvári, de már az új parancsokra figyelt, az otthoni rög üzenetére. (Az irónia legcsekélyebb szándéka nélkül írom mindezt, empatikusan próbálok belehelyezkedni az erdélyi költők világába, felelevenítendő igen érdekes, időnként lesújtó szóhasználatukat is...)

Lássuk, hogy ennek az irodalomnak az egyik szabad-gyalog irodalomtörténésze (a lehető legméltányosabb jóindulattal), hogyan jellemzi irodalmunk kezdeteit, ahol már ilyen versek is megjelennek, mint az idézett Tompa-költemény, s Áprily-szakaszokat is idézhetnénk abból a mindent elözönlő versrengetegből, ami nem utolsósorban bizonyítani volt hivatott az elszakított magyarság életerejét is! Ezért-másért – a kollektivista ideológiák múltán talán tanácsos lenne itt „individualizálni” és rámutatni az adott költői tehetségek természetére, korlátaira, méreteire is, de ne mindig mindent elsietve, ne mindig mindent idő előtt... Mi is elmondhatjuk, a hatvanas évek lobogó Jevtusenkójával, aki az orosz lírára értette értelemszerűen ugyanezt, hogy „nagy költészet örökösei vagyunk”, de ha meg akarjuk érteni, hogyan vezetett utunk – ami már nincsen is, helyette ott a Helikon – Tompától, Végváritól és Áprilytól, mondjuk, Orbán János Dénesig, Fekete Vincéig, Lövétei Lázár Lászlóig, óhatatlanul is számba kell venni az előzményeket. Az emlegetett Nagy Pál, a tragikus sorsú Sipos Domokos torzóban maradt életművét bevezető kötetben (Vajúdó idők küszöbén – Romániai Magyar Írok-sorozat, Kriterion, 1973), így jeleníti meg tárgyunkat, ismételjük a maximálisan elvárható és díjazható jóindulattal! (A sorozatban, még kilenc esztendeje, Izsák József afölött sajnálkozott, Molter Károly Iparkodj, kisfiam című válogatott elbeszélésgyűjteményének előszavában, hogy sajnos a szerző – akinek somkóróval ízesített pipafüstje ott lengedez a Köteles Sámuel utcában, ahol – Szőcs Géza egy későbbi helyzetértékelése szerint nagy, sárga, kénsárga levelek hulladoznak – nem tudta magáévá tenni a proletariátus haladó nézetét...)

Tehát, végre az idézet: „Szükségszerűen a »vidékiesség« közvetlen veszélyének közegében: vidéken született a romániai magyar irodalom. A bölcsőt, melybe hirtelen mozdulattal törékeny, ám ígéretesen életrevaló gyermeket helyezett a sors, jótékony, magányos adakozók és fáradhatatlan folyóirat-szerkesztők, ifjú kisvárosi költők és öreg nyomdatulajdonosok, álmodozó széplelkek és állástalan köztisztviselők ringatták egyazon ritmus szerint Nagyváradon és Dicsőszentmártonban. Az eredmény – csak 1919 és 1924 között – kétszáznál is több szépirodalmi mű volt, többnyire a szerző kiadásában, baráti úton verbuvált előfizetők támogatásával. Hogy azután ezek milyenek voltak? Hogy ebből a kétszáznál is több könyvből mi a maradandó? – megkerülhetetlen kérdés. Egy bizonyos: eluralkodott a giccs; fel-felizzott a honfibú, minden város, Aradtól Dicsőszentmártonig, Váradtól Kolozsvárig és Vásárhelyig felmutatta a maga lapjait, a maga induló tehetségeit; együtt jelentkeztek a vén salabakterek, az ifjú fűzfapoéták, a gyengéd lelkű költőnők, a harcos vadmagyarok – Végvári végül is egy kollektív lelkiállapotot próbált kifejezni a maga darabos és iróniától mentes modorában –, az öntörvényesítők, az irodalomból élni (megélni, sőt jól élni) akarók, az igazi tehetségekkel, akik nagyjából ugyanazt fejezték ki, ami a századforduló emlékvers-, almanachlírájában is dívott, pusztán ki tudták fejezni, mert költők voltak, vagy azzá váltak, Ligeti Ernő később visszatekintve így jelenítette meg a szituációt, amelynek foglyává válott évekig a születendő irodalom: súly alatt nő a pálma...”

Hogy azután pálma nőtt-e vagy magányos fenyő, bukszus vagy hibiszkusz, esetleg kék, nem, lila ibolya, az más kérdés!

De akkor alakult ki az a röviden, jobb híján önképzőkörinek nevezett szellem, ami azóta is jellemzi a romániai magyar irodalmat, s ami ma, a változó lehetőségek között a fesztivizmus fellendülésében ragadható leginkább meg.

Kovács András Ferenc figyelemreméltóan így jellemzi:

„A Postaréten itt, ahol lakom,
A Székely vértanúknak szellemét
Ébresztenék, ha tőlük tellenék!
Orátorok gyúródnak holtakon:

Hol nyál harsog belőlük, hol takony,
Akárha most búsan ellenék  
A Postaréten itt, ahol lakom,
A Székely vértanúknak szellemét!”

(Kis postaréti körmagyar)                    

Igen, kínos dilettantizmus – a giccs uralgása jellemzi a lelkes „beindulás” évadait. Ambiciózus féltehetségek, rámenős kékharisnyák állnak ki a közönség elé „irodalmat csinálni”. Az elején mindez olyan is, de ez az önképzőköri szellem – a dilettáns öntörvényesítése és összetartása, a témával való védekezés, én harcosan kiállottam a legnehezebb időkben is; én megmondtam, én leírtam, én elsírtam, én rámutattam, én, én, én, én – mindvégig érzékelhető, hol erőteljesebben, hol visszaszorítva és („súly alatt nő a pálma”) beszüremkedik tehetséges írók műveibe is. Amikor végre a ragyogó kezdetek után – mert a Zord idő végül is az volt! – intézményesülni kezd ez erdélyi irodalom, egy Kuncz Aladárnak kell  eljönnie, tekintélyét, ízlését, szervezőkészségét, egész férfiúi charme-ját bevetve, hogy elváljon valamiképpen a búzától az ocsú... Mert a varjak mindenképpen maradtak, ott köröztek irodalmunk felett, vallottak és vállaltak egyszerre...

És megjelentek hamarosan az igazi nagy tehetségek is, Tamási, Dsida, az Erdélyben kevésbé ismert, mert ide csak nyaranként hazajáró Jékely, azután Szabédi, Bözödi s egy egész raj, hogy valamiképpen legalábbis a felszínen – Molter a Cég könyvtermését értékelő műbírálatai jelzik ezt! – változzon a kép, hogy valamiképpen háttérbe szoruljon az induló akarnokokat és féltehetségeket, kékharisnyákat és vadvizek zúgásán elborongó „erdélyi költőket” tehetségtől függetlenül annyira jellemző kisebbrendűségi érzés, hogy oszlásnak induljon a feleslegességtudat, hogy a költő vagy az író valamiképpen ábrázolhassa a neki megadott kisebbségi létet, rezonálhasson a kor hívó témáira is... A harmincas évek realista írói (olyanok-amilyenek, de hát szegény ember vízzel főz!) – igenis leírták a valóságot. Igen: Bözödi és Wass Albert. Nagy István vagy Ignácz Rózsa, az induló Asztalos között vannak különbségek, egy azonban bizonyos, hirtelen megjelennek a harmincas évek problémái és élethelyzetei is az írásaikban, retusálatlanul és komoran (Nyugtalan pásztorok, Farkasverem, Oltyánok unokái, Anyanyelve magyar, Elmondja János...) Berde Mária Vallani és vállalni című pamfletje a példa! Érezte, mi hiányzik, de ő sajnos arányérzék és önismeret híján képtelen volt megfelelni saját elvárásainak (?), az emlegetett fiatalok viszont legalább megkísértették (már Bem azt mondta a temesvári csatavesztés után: meg kellett legalább kísérteni...) az elképzelhetetlent, sajnos közbeszólt a történelem, a háború, a jobboldali kísértetek, azután a kommunista diktatúra...

Tompa elmaradt lovasa, végképpen elmaradt, az új költői üzenet már arról szólt, hogy „most mint elvtárs megkérdem tőled, / éber vagy-e, jó vagy-e őrnek...”

És besötétedett. Még a legelvakultabb erdélyi reménykedők sem hihették – hacsak nem voltak a gyengeelméjűek optimizmusával megverve –, hogy „utoljára még megkapaszkodunk”.

Íróink a harc nevében vagy alkalmazkodtak, vagy elhallgattak. (Vagy meghaltak, vagy elmentek...) Harmadik vagy negyedik út nem volt. Igen, az ötvenes évek!... De erről nem itt és nem most... Annál is inkább, mert maguk a költők is levonták a nem túl lelkesítő tanulságot. Szemlér Ferenc, a korszak legtöbbet publikáló, a váltakozó elvárásoknak maximális „hűséggel” eleget tevő költője tragikusan hirtelen halála előtt néhány esztendőkkel például így:

„Romváros
Ezt a várost én építettem kőből
s habarcsból – faragott gerendák
vigyázó összeállításával, az épületrakó
művészet minden bölcs fogásainak
figyelembe vételével. Köréje  
falat emeltem ellenséges         
idegenektől való védelemre.   
Középütt piacteret teremtettem,
Tanácsházat és templomot, s egyéb
helyiségeket a köz használatára.
És lakásokat és otthonokat, az édes
szerelem, bátor szülés és szomorú
elmúlás fészkeit – az emberi faj
szaporodásának minden szép lehetőségét
biztosító kellékkel együtt. – Aztán
egy szép napon eltűntem innét mindörökre.
maradt az ép csigaház kíváncsi
látogatók bámulatára s néma    
egymás sarkára-taposására. Emlék
csupán már az egész. És néha fáj,
hogy mindössze ennek                
építettem föl valaha.”  
   

Nos, hölgyeim és uraim, ezek után mi a teendő?! Nyilvánvalóan ezt a romvárost kell újra felépíteni és benépesíteni...

És témánk, az önképzőköri szellem? Köszöni szépen, ma is szívósan tartja magát, bizonyítva, hogy ideológiától mindenkor független, azaz minden ideológiától mentes, de mohón épül rá minden ideológiára, s azt szolgálva próbálja elfogadtatni, átmenteni magát. Hogyan is írta hírhedett versében a fasiszta kommunizmust megjelenítő költeményben József Attila?! „Magának rág, mind aki rág...”

Befejezésül, az ötvenes évek egyik sepsiszentgyörgyi zugköltőjét, Kozma Hugót idézném, aki a bagoly és a szentjánosbogárka áldatlan harcával próbálta sugalmazni a költő feladatát: világítani... Mindez sugallja az erdélyi magyar irodalom egyik visszatérő, ki nem hunyó, fel-felszikrázó tanulságos sajátosságát is: szembeszegülni, mindig, minden áron! Nem adni föl önmagunkat! Öntörvényűen élni! Szabadon létezni, mint például a fagyöngy! Nem téve semmilyen engedményt levitézlett nemzetmentőknek, kretén párttitkároknak... Hogy azután ez a transzszilván jelleg, amit csajbotán az Ugocsa non coronat! jeligével is leírhatunk, ez a férfias magatartás, asszonyidőben hogyan is egyezett ki az irodalmat mindég is jellemző nevezetes erdélyi pragmatizmussal, külön eszmefuttatás tárgya lehetne!...
Mert kiegyezett.

Másképpen, s vállalt gúnnyal: lehet, mert kell!

2. A hagyaték. És most a kiváló Tompa László versének folytatása, mondandónk minél teljesebb megvilágítása végett:

„Addig léptettél, kényes úr-magadban,
Előre hagyván a serényeket,              
Hogy magad bolygasz, ím az alkonyatban.
Már minden szamár megelőzhetett.”  

Az Euronews tévéadó egyik közkedvelt rovatcímét idelopva: No comment.