Egy tekintet kialakulása

Elhangzott Gyergyószárhegyen, 2008. október 3-án

„A kétféle közönség a regény kétféle rendjét teremtette meg, a maszkulin és a feminin rendet, a dór, illetve a jón típust.” Nicolae Manolescu román irodalomtörténész Albert Thibaudet-nak ezt a megállapítását illesztette mottóként Arca lui Noe. Eseu despre romanul românesc (Noé bárkája. Esszé a román regényről.) című, először 1980 és 1983 között a bukaresti Cartea Românească Kiadónál három, majd 2002-ben a szintén fővárosi Gramarnál egyetlen kötetben megjelent monográfiája elé. Thibaudet típusaihoz Manolescu még illesztett egyet, mégpedig a korinthoszit, s e modell segítségével próbálta végigtekinteni, elemezni és értelmezni a hatalmas szövegkorpuszt.

Mikor Egyed Péter felkért, hogy a 2000 és 2006 közötti erdélyi magyar irodalomról beszéljek, arra gondoltam, ez a rács talán tudna segíteni rajtam. Ilyen felkérések teljesítésekor mindig az a legnagyobb veszély, hogy az előadó élő lexikonná változik, aki lelketlenül, szárazon és az átláthatóság mindenféle esélye nélkül sorolja a neveket és a címeket – megsérteni senkit nem szeretne, tehát következtetésekhez sem akar eljutni. Ennek ellenben, amit jómagam vállaltam, nyilván az a veszélye, amiről az időpontok beszélnek: az irodalom nem szeletelhető, s ha bizonyos kísérletekkor, mint amilyen az alábbi is, mégis elvégezzük ezt a műveletet, a szeletek alig vehetők szemügyre önmagukban, mert önmagukban nem is léteznek.

Nézzük először a három típust, Thibaudet–Manolescu három típusát. „A dór regényben a narrátor mindig a barrikádnak a szereplőkkel és érzéseikkel, illetve a velük történő eseményekkel szembeni oldalán helyezkedik el; egy olyan világot ábrázol, amely rajta kívül létezik, s amelyet nagyon jól el lehet képzelni az ő hiányában is; területen kívüli, közömbös pozíciót vesz fel, a bőbeszédű kommentátor vagy a személytelen rendező pozícióját; a történelmi objektivitást mutatja be vagy tárja elénk. A jón regényben a narrátor nem különül el a világtól: tudata teljes mértékben az ábrázolt világhoz tartozik, mint ahogy a világ is csak annyiban létezik, amennyiben az ő tudatában tükröződik. A dór regényben kizárólag az »jelenik meg«, ami ugyanakkor (és amennyiben) »létezik«; a jón regényben csak az »létezik«, ami ugyanakkor (és amennyiben) »megjelenik«. A létezés mint olyan éppoly semmitmondó, mint a dolog mint olyan.” (második kiadás, 44.) Továbbá: „A korinthoszi regény visszatér a konvencionális lehetőségekhez: az allegorikushoz, a mitikushoz, az elképzelthez, az egzotikushoz vagy egyszerűen az olvasmányélményekhez.  […] E regényekbe annyira »beszivárog« a kultúra, mint egy tömbház alagsorába a víz.” (uo. 45.)

Azt hiszem, a harmadik típus legfontosabb, legjellemzőbb sajátossága éppen ez: a beszivárgott kultúra; Manolescu olyan neveket és alkotásokat említ, mint Musil A tulajdonságok nélküli embere vagy Hesse Az üveggyöngyjátéka. Olyan művek ezek, amelyek esetében mindig „kilóg a kultúra lólába”, és az író egyrészt rámutat erre a lólábra, másrészt eljátszik vele.

Nagyon nyersen szólva a dór regény maszkulin, kalandos, extrovertált, aktív; a jón feminin, pszichologizáló, introvertált, passzív. A korinthoszit nem lehet ilyen jól meghatározni; maga Manolescu azt mondja, egy ilyen jellegű alkotásnak nem kell mindazokat a tulajdonságokat egyesítenie, amelyeket felsorolt, amiből nyilvánvaló, hogy ez a típus nem annyira egységes, a szétszórtság, a sokféleség azonban a lényegéhez tartozik.
Ezt a modellt próbáltam használni és hasznosítani előadásomban, mégpedig az erdélyi  magyar irodalom minden műfajára kiterjesztve a drámán kívül. Vizsgálódásaim során úgy találtam, bárki tudna mondani példát minden kategóriára (dór szerző Sebestyén Mihály és Sigmond István, jón Egyed Emese és Ferenczes István, korinthoszi Bogdán László és Szőcs Géza), és minden „tiszta” típusnak megvannak a maga csúcsai (az elsőé mondjuk Dragomán György A fehér királya, a másodiké Lövétei Lázár László Két szék közöttje, a harmadiké Láng Zsolt Bestiárium Transylnaviaeja), az ennél összehasonlíthatatlanul izgalmasabb mégis az, amikor nemzedékekről, rajzásokról, műhelyekről próbálunk beszélni, vagy amikor egy szerző (élet)művén belül keverednek-ütköznek a különböző minőségek.

Az erdélyi magyar irodalom talán két leginkább körvonalazható műhelye az Előretolt Helyőrség, illetve az Éneklő Borz. Indulásakor az előbbi a populáris irodalomhoz vonzódott, s kiáltványaiban-programszövegeiben, később vállalásaiban és akcióiban expressis verbis olyan írókat emlegetett, hívott meg, tagjai olyanokkal olvastak fel és olyanokat bálványoztak, akiknek fergeteges sikere volt egykor és/vagy van ma – Rejtő Jenő és Faludy György a „csúcsnevek”. Ebből az következne, hogy az irányzat teljes egészében dór legyen, hiszen mi vonzó és olvasóbarát, ha nem a kalandok?!; ráadásul Faludy valóban teljes mértékben dór, Rejtőben pedig sok a korinthoszi, de valószínű, hogy a közönség mindenkor inkább olvassa krimiszerűségéért, mint azért, mert könyvei e műfaj paródiáiként is értelmezhetők.

A valóság azonban sokkal árnyaltabb. Az Előretolt Helyőrségen belül vannak ugyan dór szerzők (Király Zoltán, Márkus András, Farkas Wellmann Endre stb.), de vannak jónok is (László Noémi, Fekete Vince, Gáll Attila stb.), és a Micimackó átírójának, Molnár Vilmosnak, a „székelykedő” Sántha Attilának és a parodista Székely Csabának köszönhetően korinthosziak is. Amiből számomra az következik, hogy semmilyen kiáltvány nem zárhatja be az egyéniséget egyetlen követelményrendszerbe. Hál’ istennek.

Nem zárhatja be már csak azért sem, mert az Előretolt… elismert vezére, Orbán János Dénes sem egyértelmű ebből a szempontból. Ha a költészetét nézzük, dórnak neveznénk, hiszen ez egy vágáns, lendületes, harsány líra, prózája alapján viszont (gondoljunk a Vajda Albert csütörtököt mond elhíresült paródiáira és szerintem legszebb novellájára, az XYB, az újraíróra) feltétlenül a korinthosziba kellene sorolnunk.

Az Éneklő Borz hangos folyóiratként kezdte, s holdudvara lassacskán a Koinónia Kiadó köré rendeződött (ma már ilyen című sorozat is létezik). Olyan alkotók tartoznak ebbe a körbe, mint Selyem Zsuzsa, Kovács András Ferenc, Láng Zsolt, Visky András, Balázs Imre József, Jánk Károly. Azonnal szembetűnik, mennyire hiányoznak a „tiszta” dórok. Selyem, Visky, Balázs, Jánk jónok, Lánggal és Kováccsal ellenben bonyolultabban állnak a dolgok. A Bestiárium…, mint már utaltam rá, korinthoszi (főleg az őserdőszerűen tenyésző fantázia és onirikusság miatt gondolom annak), ám az utóbbi évek egyik legcsodálatosabb elbeszélése, A szomszéd nő már inkább jón. Kovács költői egyénisége korinthoszi: káprázatos formai tudás, lubickoló játékosság és szerepváltogatás. De ha a szerepeket szétválogatjuk, akkor már úgy tűnik, a Jack Cole-kötet dór, a Kavafisz-könyv jón, a limerikek és a „politikai” líra (Aranyos vitézi órák, Az überallesbadeni dalnokversenyek) nagy része korinthoszi.

Ha az emlékiratokat értelmezzük, Domokos Géza, Fodor Sándor, Kántor Lajos memoárjai dórok, Gáll Ernő naplója jón; Balla Zsófia kérdéseire válaszolva Bodor Ádám olyan szöveget ír, amely kétségtelenül „emlékezés”, helyenként azonban egy Bodor-novella hangulatát árasztja, Szabó Gyula pedig idézőjelező írásmódja miatt kerül közel Esterházy Javított kiadásához, amelyben a más színnel tördelt egységek egyre a „megcsináltság” érzetét keltik – a mesterség és a fogások tudatosítása pedig feltétlenül korinthoszi jellemvonás. Az olvasó elfogadja a Philippe Lejeune által „önéletrajzi szerződés”-nek nevezett paktumot, de mindegyre figyelmeztetik rá, hogy amit elfogadott, ahhoz a másik fél nem feltétlenül és nem mindig ragaszkodik.

Ha az utóbbi évek azon regényeit nézzük, amelyeket a kritika jól vagy éppenséggel ovációval fogadott, a Hollóidő és a Madonnák, porban hatását a Thibaudet–Manolescu-féle görög fogalmak és minőségek keveredésével is magyarázhatjuk. Szilágyi István művének első része, a Lovat és papot egy krónikáért, jón szöveg: Tentás mindegyre önmagát figyeli, minden történést végigszűr önmagán, miközben azon töpreng, miképpen lehetne kiszabadítani Terebi urat. A Csontkorsók már inkább dór a maga végtelenül változatos és gyakran kegyetlen kalandjaival. Csakhogy ezen az aktív, extrovertált részen is végigvonul, végigkísért az eltűnt-de-mégis-meglévő-de-vajon-valóban-meglévő Tentás hatalmas (reflexív és introvertált) jón alakja, és a befejezés, a „holtakkal terített végesség” is inkább a jón irányba taszít.

Egyed Péter hőse vérbeli macsó (elég a három szerelem történetére gondolnunk, a helyszínek sokaságára vagy a háborús betétekre), aki azonban mindenen keresztül kitartó magányát elemzi, értelmezi, írja szét. Carla, Cecilia és Sabrina, és közben sebek, amelyek foltokká változnak, belül. Ennek a kettősségnek köszönhetően Peder nem egyszerűen macsó, hanem egy férfi, aki azért macsóskodik, mert irtózik a magánytól, amelytől mégsem szabadulhat.

Senki ne higgye, hogy azért találtam ki ezeket a kategóriákat, mert beleszerettem a görög oszlopokba. Egy előadásra készülve persze mindig sok a keresés, a kísérletezés, a bizonytalanság, ám ahogy alakul a modell, úgy kezd valóban funkcionálissá válni, s az ember Balázs Imre Józseffel szólva egyre inkább úgy találja, hogy itt még valami van. Többször is írtam a Hollóidőről, de még soha nem vettem észre, amit itt elmondtam. Pedig ott volt, ott lüktetett eddig is – csak nem volt meg hozzá a „szemem”. Ha ennek a tekintetnek a kialakulása az egyetlen hozadéka a szárhegyi felkérésnek, akkor is megérte.